Kaposvár s(z)aga 43.
1987. október 13., kedd
Reggel késett az újság, a kávé és cigi mellé így kénytelen voltam belelapozni a tévéműsorba, csak, hogy meglegyen az illúzió. Így vettem észre, hogy szombaton a szovjet tévé napját tartják. Csak tudnám, ki néz ilyet?! Azonnal felhívtam Zolit, hogy kérjek tőle valami videókazettát.
– Megszereztem a Farkasembert – mondta, meglehetős izgalommal, de ez nekem semmit sem jelentett, ugyanis azt sem tudtam, miről beszél. Inkább valami vígjátékot szerettem volna, de annyira erősködött, hogy beleegyeztem. Megbeszéltük, hogy este beugrom érte.
A Híradó előtt mentünk el a Munkásőr sorra. Már akkor láttam, hogy valami nagy dolog történt, amikor kinyitotta az ajtót. Marhára izgatottnak tűnt, aztán behívott a nappaliba. Nem akartunk bemenni, mentünk volna haza, de nem engedett. Kiderült, vettek, pontosabban Grazból hozattak egy számítógépet. Commodore 64-es, profi gép, magnóval, sőt kazettákkal. Persze, maradtunk. Tizenegyig. Akkor is csak azért indultam el, mert Kati kezdett morcos lenni. Addig ő is élvezte pedig. Csak akkor annyira átmelegedett a tápegység, hogy negyed órát várni kellett volna, míg lehűl a mélyhűtőben. Inkább hazamentünk. S útközben elhatároztam, mi is veszünk egyet. De addig is feljárok Zolihoz, s csakazértis megverem karatéban. Merthogy most mindig ő nyert. Sőt, az olimpiában is ő volt a legjobb, pedig azt még nem játszotta korábban. Én csak a műugrást tudtam megnyerni, míg ő hármasugrásban, evezésben, lovaglásban és rúdugrásban is győzött. Így négyszer hallgattuk meg a brit himnuszt, ugyanis ő volt velük. Én Kanadával, Ancsa, Zoli felesége a svédekkel, Kati az ausztrálokkal.
Éjfél volt, mire ágyba kerültem, minden mindegy alapon meghallgattam a híreket. Nem kellett volna, teljesen felcsesztem az agyam, hogy 3 forint 50-re emelték a gáz köbméterét.
