Kaposvár s(z)aga 649.
1989. június 12., hétfő
Felejthetetlen estén vagyok túl: az eddigi egyetlen, s egyelőre nagyon úgy néz ki, utolsó általános iskolás osztályom búcsúzott el. Eredetileg úgy volt, elmegyünk valahová, de aztán ők kérték, inkább az osztálytermünkben jöjjünk össze. Kajával, s nekem egy üveg borral készültek, műsort is adtak, s kaptam tőlük egy ezüst öngyújtót, belegravírozva, hogy 1985-89, és hogy Ne szokjon le! – rólunk… nagyon meghatódtam, esküszöm, egy pillanatra még bőghetnékem is volt, de hát hogy nézett volna ki. Még az a szerencse, hogy úgy nagyjából a társaság ötödével még találkozom, hiszen a Táncsicsban folytatják. Jó sok mindenről beszélgettünk, persze napi politika is szóba került, nagyon érettek voltak, s megkérdezték néhányan, feljöhetnének-e velem a Nagy Imre-temetésre. Ezt viszont meg kell majd beszélnem Zolival.
A búcsúest előtt nagy meglepetésemre összefutottam a suliban Gyurival, pedig tanítási szünetben nem szokott délután fél ötkor bent lenni. Most kivételes nap volt, délelőtt ugyanis nem tudta elintézni az ügyeit, mert ott volt Szűrös Mátyás előadásán, vagy mifenéjén, melyet a tanácsi és párttagoknak tartott. Sőt, az ellenzékieket is meghívták rá, volt egy kis vita is, ugyanis a katonaság is szóba került, amiről Szűrös kijelentette, tulajdonképpen börtönbüntetéssel ér fel a fegyver nélküli szolgálat 36 hónapja, hiszen túl hosszú. Erre az SZDSZ-esek rögtön rákontráztak, hogy felesleges az egész sorkatonaság, elég lenne egy hivatásos hadsereg, persze kisebb létszámmal. Jellemző módon nem Szűrös, hanem az MDF szállt velük szembe, akik szerint kell a sorkatonaság, csak rövidebb, de intenzívebb kiképzéssel.
Este felhívtam Zolit, hátha tud valamit erről az egészről, de ezúttal nem volt ott. Viszont mesélt a békéscsabai botrányról, melyről én nem is hallottam. A női kosárlabda Felszabadulási-kupa döntője után, melyet a Budapesti Spartacus nyert meg, a csapat nem vette át az érmeket és a serleget, hanem az edzőjük, Glatz Árpád felolvasott egy kommünikét, hogy nem igaz a felszabadulás, s hogy a szovjet csapatok takarodjanak ki az országból! Óriási! Csak azt nem értem, erről én miért nem hallottam? Mondjuk, az újságok és a tévé nem nagyon kommunikálták…
Aztán mondtam Zolinak a srácok kérését, hadd jöjjenek velünk pestre, csak hümmögött, hogy hogyan, meg hogy rengetegen lesznek, a TIB ugyanis felszólított mindenkit, egy szál virággal rója le kegyeletét Nagy Imréék előtt a temetőben. Mondtam, hogy ez akkor pont beleillik a képbe. Már csak az utazást kellene megoldani, mert vonattal nem lenne jó menni, hiszen nagyon időhöz lennénk kötve. Na, majd meglátjuk.
