Kaposvár s(z)aga 653.
1989. június 16., péntek
Hatkor indultunk Zolival, Ancsával, Nikivel és Póznával, egyrészt nem akartunk semmiről sem lemaradni, másfelől lehetett rá számítani, hogy óriási forgalom lesz befelé Pestre. Az Osztyapenkótól tényleg lépésben mentünk, a Délinél raktuk le a kocsit, aztán metró a Deák térig, onnan séta végig a Népköztársaság útján. Kilenc elmúlt már, mire odaértünk, a Műcsarnok előtt már ott voltak felravatalozva a koporsók, az épületen fekete drapéria és egy lyukas, ötvenhatosra emlékeztető nemzeti színű: komor és felemelő volt együtt. Hat koporsó volt, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József mellett a hatodik üres, az ismeretlen forradalmárért. Már óriási tömeg volt, mindenki virággal, mi is beálltunk a sorba, s egy-egy szál fehér rózsát raktunk le.
Még sorban álltunk, amikor Sinkovits lépett a mikrofonhoz, s felolvasta a TIB és a hozzátartozók nyilatkozatát. Arról beszélt, hogy ez a nemzeti gyász és megemlékezés napja, s hogy 31 évet kellett várni, hogy normálisan meggyászolhassák az emberek halottaikat. Tizenegy után kezdődött a hivatalos ceremónia, elsőként Kaposvár képviseletében koszorúztak, azért jellemző, hogy a Papp elvtárs és a hajdani KISI első titkár is a csoportban volt… Aztán jöttek a különböző országos tisztségek, Szűrös, Németh Miklós, Pozsgay, Medgyessy Péter, akik egy időre fel is váltották a korábbi harcostársakból és elítéltekből álló díszőrséget. Aztán az egyházak, s különböző diplomáciai testületek, jellemző módon a románok, a kínaiak, az albánok és az észak-koreaiak nem képviselték magukat… Ezután jöttek a különböző ellenzéki pártok és mozgalmak, valamint a külföldi pártok, szervezetek, szóval szinte mindenki. Fél egykor aztán minden elcsendesedett egy pillanatra, majd megszólaltak a harangok, dudálás hallatszott a városból, utólag Kati mesélte, hogy Kaposváron is dudált és harangozott az egész város, sőt a szirénák is megszólaltak. Borsódzott az ember háta…
Aztán könnybe lábadt a szemem, ugyanis vagy háromszázezren énekelni kezdték a Himnuszt, majd Nagy Imre hangja szólt magnóról, az emlékezetes október 30-i beszéde. Vásárhelyi Miklós beszéde következett, Nagy Imréről és a forradalomról beszélt, az örökségről, amit ránk hagytak, az üzenetükről, ami aktuálisabb, mint valaha. És hogy egy nagy család gyászol most, a magyarok családja, mely végre egymásra talált. Megbékélésre szólított fel, de egyúttal tetteket is, változást sürgetett. Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Munkástanács egykori elnöke a szovjet csapatok kivonulásának szükségességéről beszélt, és a kommunista pártról, melynek egyeduralma haladást gátló tényező. Mécs Imre, az egykori halálraítélt azt mondta, megbocsátani, kezet nyújtani pedig csak a szabad választások után lehet. Majd felszólította a tömeget, tegyen fogadalmat. Megfogtuk egymás kezét, és fogadkoztunk, a végén együtt mondtuk több százezren: Esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk!
Zimányi Tibor következett az internáltak nevében, aki a nemzeti megbékélés feltételeként a teljes rehabilitációt és a törvénysértések résztvevőinek a közéletből való távozását szabta meg. Király Béla, az 56-os nemzetőrség parancsnoka szerint vér és erőszak nélkül, békésen kell ismét a szabadság országává lennie, ezt követeli a vértanúk emléke.
És ezután robbant a bomba! A fideszes Orbán Viktor következett a magyar fiatalok nevében. Legyilkosozta a megtorlókat, kijelentette, a hatodik koporsóban nemcsak a meggyilkolt ismeretlen fiatalok, hanem a mostaniak jövőbeni húszegynéhány éve is ott fekszik. Aztán „értetlenkedett”, hogyan fordulhat elő, hogy a Nagy Imrét nemrég még gyalázók, most tülekednek, hogy megérinthessék a koporsóját, s hogy reformjainak folytatói szerepében tetszelegjenek. S nem jár köszönet senkinek, hogy 33 év után eltemethetjük a halottainkat. És lehet szabadság, ha véget tudunk vetni a kommunista diktatúrának, ha azonnal tárgyalásokat kezdünk a szovjet csapatok kivonásáról. Ekkor már zúgolódott a tömeg, újra és újra felcsattant a taps. Elképesztő volt Orbán, nyakkendő nélkül, kihajtott fehér ingben, borostásan odavágta a szemük közé!
Ez volt a zárás, utána mindenki megindult a köztemető felé, ahol márr álltak a kopjafák. Három után értünk ki, sorban olvasták be az áldozatok nevét, minden alkalommal eloltottak egy fáklyát. Aztán eltemették Nagy Imrééket, közben a Szózat szólt, ide is tettünk néhány szál virágot, aztán indultunk vissza. Hat után értünk a Délibe, kilenc elmúlt, mire Fenyvesre érkeztünk, apósomék ugyanis kihozták Katiékat, s ki is költöztették a következő hétre. Anyósom lesz vele, mert én, ugye táboroztatok, de azért majd átnézek.
