Kaposvár s(z)aga 683.
1989. július 16., vasárnap
Délutánra kiderült, nem véletlenül érezte furcsán magát Kati. Reggel már kisebb fájásokra panaszkodott, ebéd után pedig már csomagolhattunk is, s irány Kaposvár. Ott is a kórház, amikor ugyanis hazaértünk, Kati felhívta a dokiját, aki szerencsére nem ment el hétvégére sehová, s megígérte, mire beérünk a kórházba, beszól. Sőt, marha jó fej volt, este fél hét körül bejött ő is megvizsgálni, bár az ügyeletes is máshogy foglalkozott velünk, hogy odaszólt. És bent is tartották a nejem, mert a doki szerint akár már az éjjel megkezdődhet a szülés. Az pedig nem számít, hogy nagyjából még egy hete vissza lett volna. Reméltem, nem csak az én megnyugtatásomra mondta, de anyósom, aki este szintén bejött, hasonlókat mondott, így azért megnyugodtam. Fél tízig engedték, hogy bent maradjak, aztán megegyeztünk, szólnak, ha megindul a szülés. Nem volt kedvem - pontosabban türelmem - hazamenni, felmentem anyósomékhoz, ott tévéztünk, s fél szemmel mindenki a telefont figyelte.
Persze nem csengett, éjfélkor pedig már nem volt pofám ott maradni, így hazasétáltam. S reménykedtem, hogy nem abban a tíz percben hívnak, míg az utcán vagyok. Nem tudtam elaludni, hallgattam a rádiót, bemondták, meghalt Herbert von Karajan. Elég kettős személyiség volt, állítólag a század egyik legnagyobb karmestere, többek között Hitler kedvence, s ő sem ellenezte ezt, még a náci pártba is belépett, sőt, amolyan kultúrkövete lett a hitleri Németországnak. Nem egy becsülendő indulása a karrierjének, viszont az is tagadhatatlan, hogy később sem tagadta, s nem keresett mentségeket, kibúvókat. Ja, utóbbira a tejüzemnek lesz majd szüksége, hogy megmagyarázza, hogyan került víz a tejes zacskóba. Ugyanis reggel bementem a boltba Fenyvesen, vettem három liter tejet, s amikor kinyitottuk, mindegyikben víz volt. Nem büdös, ihatatlan, vagy savó, hanem rendes csapvíz. Zoli mondta, szól a Somogyinak, hátha foglalkoznak vele.
